Az egyetemből már baromira elegem volt, nem is sikerültek úgy a vizsgák, ahogy kellett volna, dehát szűkreszabott egy hét alatt nem lehet csodákat tenni.
Aztán rövid pihenős hétvége után elérkezett Május 25 reggele. Indulás Ferihegyre. Úgy döntöttem, hogy idén nem leszek olyan szorgalmas, mint tavaly, hogy 3 órával hamarabb kinn legyek a reptéren elég lesz nekem kettő is. Meghát a nénikéd indul otthonról a reggel ötös vonattal. Persze aki idén megy először Camp Leaderssel, az legyen ott 3 órával előtte, nehogy még az legyen, hogy én buzditok a lazulásra... Meg egyébként is elsőáldozókra Iza várni fog. Elsősorban azért nem kell kinn lenni 3 órával korábban, merthát bármennyire is fáj beismerni, de azért Budapest nem egy világváros (még). Na de mindegy, szóval mindenki legyen engedelmes és legyen ott időben.
Szóval én is elindultam szép hazámból, Szolnokról, egészen busszal a vasútállomásig, ami persz ilyenkor nem akar sehogyse jönni, 8 perccel vonatindulás előtt kiérek a vasútra, természetesen közepes nagyságú sor, és hát pont az előttem álló kedves hölgy miért ne kérne áfás számlát Bivalybasznád Bt. cimére. Kurvaélet már le is késtem. Nembaj egyszer mulatunk 10 perc és jön az IC, pótjegy, végülis van itt pénz...
Na mostmár, hogy fenn vagyok az IC-n (ugye Magyarországon ez tekinthető a normális vasúti szolgáltatásnak, a többiről ne beszéljünk) csak odaérek Ferihegyre. Odaérnék, ha nem aludtam volna el, azaz, hogy fölkeltem én, dehát akkor már indult Ferihegy megállóból a vonat. Szivás. Bumlizhatok ki kispestről a jóöreg 200E bkv járattal. Persze nem kérdés, megint nem fizetek érte (mert alapszabály, hogy alpolgármesternek és 1000 db kártyapakliért nem fizetünk). De ellenőr megint nincs, úgyhogy kicsivel több mint 2 órával indulás előtt probléma nélkül kinn vagyok Ferihegy 2A-n. Kis szarakodás az útlevelemmel az auto-checkin-nél, de végülis feladom a poggyászom ami 19,9 kg-ra sikeredett (hiába, igy másodjára csomagpakoló skill-em már közel maxon van) Ja egyébként útra a jó öreg surcimat vettem fel, mert eldöntöttem, hogy mégegyszer a kastély, a mocsár és a fryeburgi időjárás nem szúr ki velem. Éshát ez a bakancs önmagában is 4 kiló szóval nem fér bele a csomagba..
Az ellenőrzésnél természetesen besipolt a fémkereső, bakancsot le, aztán meg is motoztak, hadd legyen kerek a világ. Érdekes mód motozóbarátom végig nevetett közben, hiába, biztosan vicces volt.
Az autocheck-in-nél sikerült az első Amszterdami járatra az ablak mellé jegyet foglalni, igy végig fotóztam az utat. Aki akarja itt megnézheti mit alkottam.
A gép egyébként késett 15 percet, meg is kérdeztem a pultnál, hogyha emiatt lekésem a Bostoni gépet, akkor adnak-e másikra jegyet, de azt mondták ekkora késés nem jelent gondot. Ha ti mondjátok...
Ja a fedélzeten nem adtak sört, csak kólát. MALÉV.
Na hát aztán megérkeztem Amszterdamba. Tök szar, hogy ilyenkor nincs idő megnézni a várost, egyszer úgy elmennék oda. Na de jó 20 perc bandukolás után megtalálom a Bostoni gépet, ami egy másik terminálból indul. Mikor azt hittem célba értem, akkor jött a fekete leves. Mint a mesékben, itt is 3(+1) próba volt.
Egyik terminálból ahogy átmentem a másikba, sorba kellett állnom útlevélellenőrzésre. Miközben az egyik vámos két kinaival üvöltött, a másik megállt mellettem és csak annyit kérdezett:
-Hungary?
- Ya. (Minek szabályoskodni, igy is értik)
-Just pass.
Szóval hamar átjutottam.
Az első próba egy csávó volt aki miután megnézte a jegyemet, gyanúsan sokat kérdezett a csomagomról. (amiről egyébként tudni kell, hogy benne lapult 1 liter tömény, mely részint ajándék Dave-nek, részint meg csak az ize kedvéért, lehet, hogy ezért volt a sok kérdés) szóval a csomagban minden az enyém-e? Megbizott-e valaki azzal, hogy hozzak át valamit? Adott-e nekem valaki utazás előtt valamit? Csupa konkrét kérdés. Aztán amikor visszakérdeztem, hogy valami gond van-e a csomagommal, akkor azt mondta a csávokám, hogy nem. Hát ezért megérte az elmúlt 5 perc.
Második próba: pult a beszállókapunál. A néni lehúzza útlevelemet a szkenneren, nem megy, a gép azt irja vissza a pulthoz. Aztán újra szkenner. És megint vissza a pulthoz. És megint. És megint. És még vagy 10-szer. Közben kétszer megkérdezik van-e vizumom? Harmadjára csak azért nem, mert mondom nekik, hogy ott van benn az útlevelemben. Kőzben már ideges vagyok, hogy ott szarakodnak már 10 perce és alig van 5 perc a gépindulásig. De aztán megnyugtatnak, hogy nélkülem nem indul el a repcsi. Végüls szkenner sokadjára ok, ezután jön itt is az ellenőrzés.
Ez a harmadik (fő)próba. Körübelül, mint a mesékben a hétfejű sárkány. Csak ezt úgy hivták, hogy Kopasz Holland Óriás. Na ez a fémkereső kapu után úgy megmotozott, mint eddig még soha senki. Kicsin múlt, hogy motozás mellé nem járt mogyorózás is. Legalábbis úgy megvizsgálta az alsógatyámat, mintha fél kiló hernyót tartanék benne minden nap. Na de nem talált semmit, úgyhogy végre felszállhattam a gépre. Egyébként a Kopasz Holland Óriás kopasz fején egy csúnya seb éktelenkedett, szóval elképzelhető, hogy valaki előttem már nem (csak) kifejezetten verbális eszközökkel dijázta tökélyre fejlesztett motozótechnikáját.
Ez meg ugyan KLM gépnek volt kiirva, de Delta Airlines volt, azt pedig nem szeretem, de mindegy. Csak a középső 4-es ülésben jutott hely, ez a halálom, szerintem 2 nappal előbb be kellett volna csekkolni, hogy az ablak mellé kapjak helyet. Itt aztán semmid sincs. Legfőképpen helyed nincs. Jóformán egy szellentéshez is engedélyt kérsz a szomszédtól. Az egyik oldalon mellettem egy fekete csávó volt, aki egy kimondhatatlan nevű amerikai városban lakott, de most épp Afrikából utazott haza. Próbáltam vele beszélgetni, de először azzal volt elfoglalva, hogy nem kapott fejhallgatót, aztán meg filmeket nézett végig. A másik oldalon meg egy svéd házaspár ült, azok jóformán rám se néztek, tehát nem volt velük porbléma.
Egyébként a gépen mindenkinek saját monitorja volt, ezen lehetett zenét hallgatni, filmet nézni, játszani, vagy követni, hogy merre járunk.
Szóval nem szeretem a Delta Airlines-t először is mert nem szépek a stewardess-ek. Amikor tavaly is amerikán belül utaztam velük akkor is ilyen öreg banyák szolgáltak fel, most meg aki az én soromban volt az egy harcsabajszú rozmár volt és nem is néni, inkább csak steward. Ja amiért még nem szeretem, mert akartam inni Baileys-t de azt mondták, hogy 7 dollár. Úgyhogy már nem akartam annyira inni. Pedig a Lufthansánál ingyen volt. A sör viszont ingyen volt, valami holland izé, de véleményem szerint szar volt az ize, úgyhogy csak kettőt ittam.
Aztán mindjárt az út elején hozták a kitöltendő papirokat, amik az amerikába való belépéshez kellenek. Ezt én tavaly iszonyatosan nehéznek találtam kitölteni, de aztán most rájöttem, hogy semmi extra. Egyik egy vámnyilatkozat, másik meg papir a belépésről, de valójában mindegy mit irsz nem nagyon nézik meg. Most is volt olyan benne amit elrontottam, dehát nem gond.
Szóval 6 óra 50 perc után megéprkeztünk Bostonba. Szinte hihetetlen, de alig 40 perc alatt kinn voltam a reptér előtt, akár még el is érhettem volna az aznapi buszt, de nekem már estére megvolt a programom Bostonban, de erről majd késöbb.
Egyébként a vámtiszt Bostonban már nem szivózótt, sőt nagyon kedves volt. Megkérdezte, hogy utaztam és kedélyesen elbeszélgettünk. Aztán úgy búcsúztunk el, hogy azt mondta: Szép nyarat, kedves barátom. (Neked is pajti.) Szóval kedves, na.
Ezután egy éjszaka következett Bostonban, szállás nélkül. De erről majd egy következő posztban. Annyi szent, hogy nem volt egyszerű éjszaka.
Hosszú bejegyzés mi? Csak azért, mert az út is pokoli hosszú....
